Tisztelt egybegyűltek!
Azért gyűltünk pont ma össze, hogy
megünnepelhessük az én két bétám és legjobb barátom 17. születésnapját! ÉLJENEK
ŐK! ELŐRE ÉS UTÓLAG IS BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT NEKTEK! Szóval ezért van az, hogy
nem pénteken raktam ezt ki, hanem most. Nincs más mondani valóm
nektek, csak az, hogy jó olvasást! Ja meg az, hogy hamarosan 2600 MEGTEKINTÉS.
NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM! TI VAGYTOK A
LEGJOBBAK!
Törött lélek
Mirrors |
Angyallelkű.
Angyallelkű?
Angyallelkű.
Ezt az egy összetett szót
kóstolgattam, és próbáltam felfogni a rám vonatkozó jelentését, de mindenféle
távpont nélkül ez a feladat a lehetetlenség peremén lógott lefelé a
mélybe. Imádom azt, hogy mikor már azt hiszem, hogy semmi sem tudna
meglepni, olyan dolgot tudok meg, amitől a világom a feje tetejére tudna állni,
de tényleg. Ez a kijelentés is, miszerint én egy Angyallelkű vagyok.
Angyallelkű.
Oké, ezt ideje lenne befejeznem.
Megszokhattam volna már, hiszen, amit az elmúlt hét során megtudhattam a saját
múltamról felér egy ilyen hírrel. Ha ha ha. Nem. Ez a hír örökké
megváltoztathatja az életemet. Nem, mintha a többi nem következne be
változással, de ez valószínűleg hatalmassal fog. Csak először meg kéne tudni,
hogy mit is rejt ez a szó valójában.
- Oké,
és ez mit is jelent? – ajkaimat összepréselve vártam a válaszát. Egy mély
levegővétel után, ki is mondta.
- Hogy a testedben van a lelkem egy része, ezáltal természetfeletti
erőket kaptál.
Azt hittem, hogy ott szédülök le a
padlóra. Úgy éreztem, mintha a föld egy erős rázkódással szakadt volna be
alattam, ráadásul az eredeti helyéről letépett ég a súlyával a fejemen
tuszkolna még lejjebb a végtelen repedés aljáig. A gyomrom vagy háromszor
cigánykerekezte végig a belsőmet, amitől hányingerem támadt. A kobakom is
megfájdult, mert egy képzeletbeli gonosz lény azt verte, de jó erősen.
Legszívesebben lecsaptam volna, de hát megmozdulni sem bírtam. A test
hőmérsékletem eléggé leesett, pedig a házban nyárias idő volt, ahhoz képest,
hogy a helységben egyetlen meleget adó test sem volt. Megborzongtam, és remegni
kezdtem. Helló, újra rosszullét, remélem, tudod, hogy attól függetlenül, hogy
hiányoztam neked, ez az érzés nem kölcsönös. A pánik lassan próbálta átvenni a
gondolataim felett az uralmat, de nem engedtem neki. Legalábbis próbáltam, de
az elűző lökést Conor erős karjai adták meg, amelyek a megmentésem utána luxus
börtönükbe zártak.
Kezei közt megnyugodhattam.
Érintése, lágy simogatása a pánik betegség ellenszerének számíthatna, vagyis
csak nekem. Nemrégiben még teljesen kiverte nálam a biztosítékot az, hogy ilyen
hatással van rám, de most rájöttem, hogy imádom ezt a védelmező tulajdonságát.
Nem csoda, hogy ilyen volt, mivel ő a Védelmezőm.
- És…lézert tudok kilövellni a gyémántos szemeimből, vagy mi?
– kérdeztem pár perc ölelkezés után. A kérdésem hallatán elvette tőlem karjainak
melegségét, és a térdére könyökölve temette arcát a tenyereibe. Mélyet
sóhajtott kínjába, majd eddig fejét takaró kezeit ökölbe szorítva használta
kobaktartónak.
- Ugye, ezt te sem gondoltad
komolyan? – kérdezte reménykedve, habár jól tudta rá a választ. Egy aranyos
mosollyal próbáltam elrejteni hülye kérdésem arcomra kiülő érzéseit – Tudom,
hogy még csak most csöppentél bele ebbe a világba, de ilyen kérdést feltenni…Ez
kifejezetten fájt – a szívére tapasztotta mancsát, majd tényleg kiült azt a
bizonyos fizikai fájdalom az arcára. Pontosabban csak a béna megjátszása. A
bicepszébe bokszoltam, mire hirtelen odakapott.
- Jól van, na! - vágtam be a
durcit. A lehető legmesszebbre húzódtam tőle, majd kezemet melleim alatt
egymásra rakosgatva dőltem hátra, és ereszkedtem le róla. Halk nevetést
hallottam egy kicsivel közelebb, mint reméltem, majd egy fenék kanapénak való
súrlódását, és még mielőtt felnéztem volna, tudtam, hogy ki ült el a helyéről.
- Elfelejtem ezt a botrányosan hülye
kérdést, és inkább megválaszolom azt, amire valójában ki akartál lyukadni. A
szemeidre. Az, hogy azok gyémántosan csillognak annak az oka, hogy az én lelkem
van benned, meg az, hogyha hozzád érek. Nálad van lelkem egy kis része, tehát
mikor én és a ”belsőm” találkozunk, attól a szemed felragyog, ha nem tudom
kontrollálni magam. Eddig még publikusan ez nem fordult elő, de jobb az
elővigyázatosság – annyi szünetet sem hagyott, hogy feltehessem a kérdésemet,
rögtön folytatta – Ha már az érintésnél tartunk, gondolom, azt is szeretnéd
tudni, hogy miért leszel rosszul, ahányszor csak hozzád érek. Nos, ez a
rosszabbik, démoni énem miatt van. Fájdalmat okozok neked, mert a démonok
gyűlölik az Angyalokat és az hozzájuk hasonlókat, azaz téged is. Mivel te nem
vagy olyan erős, mint a teljes angyalok nem tudsz nekik ellenállni, így könnyen
megkínozhatnak, persze nem leszel tőle nagyon súlyos állapotban, csak rosszul
leszel tőle. Tudom türtőztetni magam, de néha elfelejtem, sajnálom, meg mondjuk
hatalmas erőfeszítésbe telik nem megpróbálni megölni téged, de semmi gond,
olyat tényleg sosem tennék. Megígérem – utolsó mondatában lévő ígéretét
nyugtatásnak szánta, de egyáltalán nem segített, sőt. A tény, hogy képes lenne
megölni megrémített, de nagyon. Mély levegővételeim egyre jobban gyorsultak és
egyre kevesebb oxigént tartalmaztak magukban, ám még mielőtt ez az érzés
eluralkodhatott volna rajtam, Conor megfogta a kezem, és összekulcsolta az
ujjainkat. Más esetben már régen pofán vágtam volna, miszerint nekem barátom
van, akit tiszta szívemből szeretek, de Ő az őrangyalom volt, nem egy sima,
normális barát, akivel közel kerültünk egymáshoz – Tudom, most teljesen rád ijesztettem,
de bármilyen borzalmas is, ez az igazság, el kell ezt fogadnunk. Itt nincs
olyan, hogy megszoksz, vagy megszöksz, mert ez ellen nem lehet mit tenni. Te
olyan vagy, amilyen, én olyan vagyok. Lehet, hogy nem a legjobb, de
legalább nem olyan szar, mint gondolnád – a mondata végén rám mosolygott, azzal
a gyilkos mosolyával, amivel háromszáz tucat lányt is kinyírhatna, de Ő mégis
itt van velem, és nemcsak azért, mert ez a dolga, nem. Azért, mert védelmező
ide vagy oda, ténylegesen törődik velem. Lehet, hogy butaságokat hordok össze,
de én ezt érzem.
- Mivel jár az, hogy én angyallelkű
vagyok? – kérdeztem rá pár perc múlva, miután befejeztem a kezével való
játszadozást.
- Szerintem nagyon tetszeni fog az, amit
most elmondok – kacsintott, majd folytatta - Te, mint angyallelkű nagyobb
erővel rendelkezel, mint én, aki őrangyal, de ezt, ha remek memóriával
rendelkezel, tudod. Szóval. Azzal az erővel, amit kaptál több dologra is képes
vagy, de azok kissé veszélyesek rád, és az emberekre nézve, vagyis azokat
inkább nem mondanám el, mert még a végén kipróbálnád Mandy Lipthic-en – az
alaptalan vádolása miatt karon csaptam a szabad kezemmel – Tudom, hogy igazam
van, de mindegy. Hol is tartottam? Ja, igen. Az őrangyalok tudnak a védenceik
gondolataiban olvasni, és az elméjükben járni, na ez az angyallelkűeknél is
ugyanígy van, azt kivéve, hogy ők képesek bejárni közel 7 milliárd ember
elméjét is, azaz mindenkiét, és szó szerint bejárni. Hát nem szuper? – igazából
fogalmam sem volt, hogy mit is érezhetnék. Eddigi 17 évemet úgy éltem le, hogy teljesen
normálisnak hittem magam, erre egy héten belül kiderült, hogy: őrangyalok, és
démonok nemcsak filmekben és egyéb kitalált dolgokban léteznek, a szüleimet
megölték az angyalvadászok, én pedig beszívtam az őrangyalom lelkét, ami által
angyallelkűvé váltam, aki képes mások elméjében mászkálni. Kihagytam valamit?
Nem hinném.
- Hány hozzám hasonló van még a világon? – kérdését kikerülve kérdeztem rá másra, ami talán nem fog annyira megrázni, mint
a többi.
- Nem tudom, de minden országban van
maximum kettő. Tessék kiszámolni! – Utasítását meg sem hallva kérdeztem valami
mást.
- Fontos neked ez a ház, hogy állandóan
idehozol?
- Igen, és tulajdonképpen neked is az
lenne, ha vissza tudnál emlékezni az árvaház előtti időkre. Ez az a hely – itt
jelentőségteljesen körbe mutatott -, ahol leélted életed majdnem első két évét
– meglepődni sem volt időm olyan gyorsan mesélte tovább eme ház történetét –
Miután sikeresen megszöktünk a vadászok elől, ledőltem a ház tövébe, és teljes
kétségbeesésbe estem, miszerint hogy foglak egyedül felnevelni? Nem akartam,
hogy egy olyan pici gyerek máris árvaházban végezze, azt meg főleg nem, hogy
idegen kezekbe kerülj. Ahogy ott ültem, és gondolkodtam, eszembe jutott az,
hogy egy bizonyos ideig velem maradhatsz, mármint az én gyermeki gondozásom
alatt lehetsz, ebben a kis kunyhóban. Miután betörtem az ajtaját, megalkottam a
tökéletes otthont számunkra, ahol soha senki nem tud minket megtalálni. Itt
tanultál meg járni, itt mondtad ki az első szavaidat, amikre máig emlékszem,
itt tettél meg mindent, amit egy fél és két év közötti gyerek megtehet. Így
nevelkedtél 1 és fél évig, aztán úgy döntöttem, hogy ideje, hogy jobb kezekbe
kerüljél. Így lett az árvaház az új otthonod. Persze, ott sem hagyhattalak
egyedül. Legjobb barátoddá váltam egészen addig, amíg Deanék el nem vittek
onnan.
- Ha egész végig mellettem voltál, miért
nem maradtál velem véglegesen? – szóltam bele, mielőtt megint egy másik témára
tért volna rá.
- Tudod, van az az időszak, amikor magadra
kell, hogy hagyjalak. 13 éves korodban jelentkeztek nálad az angyallelkűség
első tünetei. A pánikbetegséget is arra foghatod, meg a barátok nélküliséget.
Ez az időszak egészen mostanáig tartott. Azért vagyok most itt, hogy
megtudhasd, hogy miért is történnek furcsa dolgok veled. Eddig nem szabadott
tudnod, ne kérdezd, hogy miért, én sem tudom, de ez a szabály, amit kötelező
betartanom.
- Különben? – kérdeztem rá pár perc
emésztés után. Mérges fejet vágott, de fogalmam sincs miért. Talán a démoni
bensője miatt, sőt biztosan, hogy a miatt lett hirtelen dühös.
- Különben elveszik a lelkemet, és én nem
lehetek többé veled – ijedt arcomat látva folytatta - Bizony,
megtörténhet. Sőt, ha te a Pokolba jutnál, amit erősen kétlek, akkor is a
lelketlenség lesz a bűnöm – nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét, azért, hogy
lenyugodhasson, majd lassan felhúzta – Bocsánat, csak tudod ezek a buta
érzések. Legszívesebben még azt az ajtót is kiszedném a helyéről, hogy aztán
kettétörhessem.
- Semmi gond. Tudom, hogy ezek nem a saját
érzéseid – kezemet a vállára téve kezdtem el simogatni. Nagyon aggasztott, és
elszomorított ilyen töröttnek látni. Nem érdemelte volna meg ezt a sorsot. Nem
kellene most velem szarakodnia, ha nem tűnt volna el a lelke bennem, nem
kellene most az érzéseivel dacolnia, ha nem támadtak volna ránk azok az idióta
vadászok. Mintha a démon átköltözött volna belém olyan hamar terített le a
méreg. Kezeim ökölbe szorítottam, és legszívesebben belevágtam volna az
asztalba. Conor megérezte ezt, és átölelt. Szorítása kiűzte belőlem az ördögöt,
de a helyébe sajnálat, és fájdalom került.
- Ideje lenne hazatérned, és készülődnöd,
nem gondolod? – Mondata végénél elmosolyodott, majd elvált tőlem. Felállt, és a
kezét nyújtotta. Egy vigyorral az arcomon elfogadtam jobbját, amivel segítette
a feltápászkodásomat. Összefűztem az ujjainkat, mire felém fordította kunkori
vigyorát – Tudtommal neked barátod van – az a vonal az arcán szívdöglesztőből
huncuttá változott, mire megszorítottam kiskacsóját.
- Nem te mondtad azt, hogy mi egyek, és
ugyanazok vagyunk?
- Igazad van – bólintott.
Megvárta, míg a busz bekanyarodik
az utcába, majd a kezemet elengedve tűnt el a szemem elől. Először megijedtem,
aztán fejbe vágtam magam a butaságom miatt. Minél hamarabb megszokom, annál
kevesebb mentális fájdalmat okozok magamnak a hülyeségeimmel.
Conort a szobámban láttam meg
legközelebb. Mintha már ott várt volna, amiről tudom, hogy aligha lehetséges, mondjuk,
minimális tudásom mellett ki tudja, hogy mi az elvégezhető és mi nem?
- Azt a cuki fehér ruhádat vedd fel a
vacsorára! – motyogta csukott szemmel. A mondat végén csücsörített, majd csókos
hangokat adott ki. Hozzávágtam a kabátomat, majd a cipőmet. Kinyitottam a
szekrényemet, hogy azután a ruha után kutassak, amit ő ajánlott. Meg is
találtam. Kihúztam a többi közül.
- De hát kint lesz az egész hátam! –
forgattam meg az adott öltözéket magam előtt. Valóban csinos darab volt, az
egyik kedvencem, de ezt nem majdnem októberben kéne hordani.
- Akkor majd egy atlétát veszel alá, de
mindenképpen ezt kell viselned! – kelt fel, hogy utána a ruháim között fancsali
képpel nézelődjön. Ki is húzott egy fehér trikót, majd a kezembe adta.
- Miért akarod annyira, hogy ezt vegyem
fel? – kérdeztem rá.
- Mert ebben vagy a legszebb.
Nem tehettem róla, de a szám és a fülem
közötti távolság kezdett megszűnni.
∞
Az Agnotraill családdal töltött idő kellemes
csalódást jelentett számomra. Persze már többször is találkoztam a tagjaival,
de még nem igazán volt részem egy családi vacsorában velük. Max, Riley apja
máris lányaként kezelt, ami igazán jól esett. Egyedül Lola csőrét csípte, hogy
én ott vagyok, de ez senkit sem érdekelt.
Először féltem belépni a házukba az álmom
után, de úgy tűnt senki se akar megölni. Ez alól ismételten az előbb említett
boszorkány a kivétel. Az a lány semminek sem örül.
- Olyan gyönyörűek ma a csillagok –
ébresztett fel a bambulásomból szerelmem. Egy-egy bögre forró csokival a
kezünkben, pokróccal az ölünkben ültünk kint egyedül – na, jó nem, de Conor
jelenlétéről mindenképp el akartam akkor feledkezni - az elő teraszukon, és az
éjszakát néztük. A hold fénye bevilágította az egész utcát, mindent tisztán
lehetett látni olyan szinten ragyogott a nála kisebb égitestek között.
Valóban
lélegzetelállító volt a látvány, élvezet volt nézni, de közel sem volt annyira
szép, mint a mellettem ülő személy, ahogy az éjszakai égben gyönyörködött.
Emlékeim közé küldtem ezt a pillanatot, hogy még öreg korunkban, mikor már
ráncos és pocakos lesz, ilyen módon tudjak rágondolni. Ahogy kék szeme a
csillagok ragyogásával vetekszik, és szája enyhe mosolyra húzódik, mikor fejét
felém fordítja. Éreztem, ahogy ajkaim kiszáradnak, és csókja után vágyakoznak.
Ó, édes istenem.
Kérdését
meg sem hallva tapasztottam össze a szánkat. Nem volt az a csók se
szenvedélyes, se tüzes. Édes volt, és szeretettel teli. A szívem ritmusa
gyorsabbra váltott, ahogy kezét nyakamra simította. Lágyan kóstolgatta ajkaim,
mintha most csókolna meg először. Meghaltam belülről. Nem akartam elválni tőle,
de a tüdőm oxigént követelt. Homlokomat az övének döntöttem.
- Annyira szeretlek – suttogtam.
Milliméterekre volt tőlem, mégis egy kilométernek hatott a szememben.
- Én is téged – orrainkat összesimította,
majd magához húzott még egy csókra.
Drága Ari!
VálaszTörlésNagyon örültem, mikor láttam, hogy meghoztad a következő fejezetet. A dátumot nem mertem megnézni, hátha túl későn tudtam feljönni a blogodra, és nem akarok milliószor bocsánatot kérni, ha elkéstem. Azzal nyugtatom magam, hogy elfoglalt mivoltom miatt nem tudtam feljönni. Na de a lényeg, hogy nagyon tetszett a fejezet! :) Számomra az volt a legjobb jelenet, amikor Faith a gyémántosan csillogó szemeiről kérdezett. Connortól ismét megtudhatott új dolgokat, tetszik, hogy mindig valami újdonsággal állsz elő. Köszönöm az élményt, amit a fejezet olvasása közben éreztem. A vége is tökéletes volt, teljesen odaképzeltem magam a lány helyébe, ahogy a csillagokkal teli égbolt alatt ült összebújva a szerelmespár. Romantikus és idilli lehetett.
Még annyit szeretnék írni, hogy kíváncsian várom a folytatást. Remélem, hamarosan olvashatom. (Én is feltettem a következő részt, kíváncsian várom a véleményedet. Valamint írtam e-mailt is.)
További csodálatos napot kívánok!
Puszi, Arika
Drága Arika!
TörlésNagyon örültem, mikor megláttam, hogy írtál véleményt. Nyugodj meg, nem késtél, és amit mindig elmondok: a lényeg az, hogy itt vagy.
Nagyon örülök neki, és köszönöm, hogy írsz, bearanyozod vele a napom. Hát igen, nekem is kéne egy olyan csodálatos barát, mint Riley.
Igyekszem :)
További gyönyörű napot neked!
Ari xx